3. rész ~ Első nap a suliban

Valahogy nem akartam kinyitni a szememet. Nem akartam hogy elkezdődjön ez a nap. Apu tegnap mondta hogy korán elmegy, így nincs ki felébresszen. Illetve ott van Janet, de ő nehezen kel fel reggel. Ergo, úgy csinálok mintha elaludnék. Igen, ez jó megoldás. Azonban a nagynéném tényleg keresztülhúzta a számításaimat.
 - Katie! Ébresztő. - rázott meg. Nem nyitottam ki a szemem. - Katherine, muszáj felkelned.
 - Hogyhogy felkeltél? - kérdeztem rekedtes hangon.
 - Michael szólt nekem tegnap hogy keljek fel korán, mert tuti hogy direkt "el akarsz majd aludni". - válaszolta.
 - Csodás. - morogtam. Szuper. Mostmár összejátszanak ellenem? Szövetségben vannak? És engem nem akarnak bevenni? Hahó! Valaki vegyen már be!
Na mindegy. Janet kiment a szobából és hagyott elkészülni. Lezuhanyoztam, összefogtam a hajamat, felöltöztem, és lementem a nappaliba. Illetve, inkább csak levonszoltam magam.
 - Gyere reggelizni! - kiabált Janet a konyhából. Én pedig elmosolyodtam, mert megéreztem a kedvenc reggelimnek az illatát. Bundás kenyér.
 - Imádlak Jan. - ültem le a székre. Rám mosolygott, és odatette elém az adagomat.
 - Gondoltam, így legalább jól kezdődik a reggeled. Ráadásul ritkán ehetsz ilyet, mert apád folyton odaégeti. A szakácsnőnek szegénynek meg néha nincs is dolga. - magyarázta.
 - Tudom, de apu nagyon szereti Mariet. Lehet hogy hivatalosan szakácsnő, de apunak sok mindenben segít. Tanácsokat ad neki, néha takarít, bevásárol, rám vigyáz ha esetleg nincs itthon senki..Mondhatni hogy családtag. Sokszor velünk is eszik. - mondtam.
 - Igen azt tudom, és meg is akartam kínálni, de még nincs itt. - nézett körbe, majd témát váltott. - Még mindig ideges vagy?
Nagyon sóhajtottam, majd a kezembe támasztottam a fejem.
 - Úgy nézek k mint aki halál nyugodt? - húztam a számat. - Tényleg félek Janet. Arról már nem is beszélve, hogy összeszokott társaságba kerülök. Mindenki ismeri a másikat. Ez lesz a hetedik évük együtt, én meg odapofátlankodok az utolsó két évre. - szomorkodtam.
 - Ugyan már. Klassz lesz. Majd várd ki a végét. - kacsintott rám, mire elmosolyodtam.
A reggeli után gyors felrohantam fogat mosni, majd kezemet tördelve leültem. Ránéztem az órámra, és 7:50 volt. Negyed óra múlva indulnunk kell.

A negyed óra olyan volt mint körülbelül egy perc. Nagyon gyorsan elment, és arra eszméltem hogy Janet felkiabál, indulni kell. Remegő térdekkel szálltam be az autóba, és egész úton le sem vettem a szememet az ablakról. Nem mintha a házak, vagy a fák érdekeltek volna amik mellett elhaladtunk, nem is láttam őket. Az agyam kattogott. Hirtelen elkezdődött a kocsiban a Human Nature. Meglepetten néztem Janetre.
 - Tudom hogy mindig ezt hallgatod ha ideges vagy. Gondoltam nem árt ha most beteszem. - magyarázott, mire odahajoltam hozzá és nyomtam egy puszit az arcára. Hátradöntöttem a fejem, és hagytam hogy átérezzem dalt.
 - If they say why, why, tell'em that its human nature.. - kezdtük el énekelni mindketten, mire összenéztünk, és összenevettünk. Egyre hangosabban és hangosabban énekeltük, egészen a szám végéig.
 - Jobb kedved lett? - kérdezte mosolyogva.
 - Azt hiszem igen. Köszönöm Janet.
 - Nincs mit.
Tényleg jobban lettem, azonban amikor befordultunk a suli utcájába, elszorult a gyomrom. Arról már ne is beszéljünk hogy hogy éreztem magam mikor leparkoltunk.
 - Na figyelj. Nyugalom. Oké? Biztos vagyok benne hogy klassz napod lesz. Az iskola jó, hidd el nekem. Ide kedves gyerekek járnak, nincs mitől tartanod. - hajolt hozzám Janet és adott egy puszit a homlokomra. - Na gyerünk, indulj. - sürgetett.
Nagyon sóhajtottam, majd kiszálltam a kocsiból. Magammal húztam a táskámat, és feltettem a vállamra.
 - Kitartás! - kiabált Janet ki az autóból, majd szép lassan elhajtott. Ott álltam, vártam hogy végleg eltűnjön, majd megfordultam. Hát akkor mindent bele. Vettem egy nagy levegőt, és szép lassan felbaktattam a lépcsőn. Pár diák már ott álldogált, és beszélgetett, de fiatalabbnak tűntek, így oda sem próbáltam menni. Mikor lehaladtam mellettük, hirtelen abbahagyták a beszélgetést, és felém fordultak.
 - Hé! - állított meg az egyik lány. - Csak nem te vagy Katherine Jackson? - kérdezte. Nagyot nyeltem, nem válaszoltam egyből.
 - Öö..Igen én vagyok. - nyögtem.
 - Úristen. - kapott a szája elé a lány, és ugrálni kezdett. - Mondd hogy egyszer apukád fog hozni! Nagyon nagy rajongója vagyok! - sikongatott.
 - Öhmn.. Hát, azt hiszem igen, fog hozni majd ő is. - dadogtam.
 - Jézusom! Úristen ezt nem hiszem el! Na, akkor szia! - köszönt el, majd visszaugrált a barátaihoz. Döbbenten meredtem magam elé, majd beléptem az épületbe. Ott már javában voltak diákok, és ahogy kerestem a tantermet éreztem a tekintetüket rajtam. Voltak akik csak néztek, mások mosolyogtak. Hála istennek haragos vagy lenéző tekintettel nem találkoztam, mert ha igen, szerintem sírva rohantam volna vissza Neverlandre. Kerestem a tantermet, azonban sehol sem találtam. Felmentem az emeletre, és ott láttam egy ajtót amire 7.c volt írva. Akkor csak ez lehet az. Odamentem, és vettem egy nagy levegőt. Lenyomtam a kilincset, és beléptem a terembe. Abban a pillanatban egy hatalmas fóliagolyó repült neki a fejemnek, amitől majdnem visszaestem.
 - Idióták! - hallottam egy lány hangját. - Mi lenne ha leállnátok? Valakit egyszer meg fogtok ölni! - a következő pillanatban éreztem hogy valaki átkarol, és vezet valahova. Leültetett egy székre, azonban még mindig semmit sem láttam.
 - Jesszusom, ne haragudj, nagyon megdobtunk? - kérdezte egy fiú.
 - Megdobtunk? Öcsi, ha nem tűnt volna fel, TE voltál az aki eltalálta. - hallottam egy másik fiú morgását.
 - Kevin-nek igaza van Joe. Te voltál a hülye. - szólalt meg egy harmadik.
 - Mindannyian dobáltatok, szóval mind a hárman pofa be! Jól vagy? - tette a kezét a hátamra, és éreztem hogy közelebb hajol hozzám. Felemeltem a fejem, és egy szép arcú lánnyal, továbbá három egymásra eléggé hasonlító fiúval találtam szembe magam.
 - Öcsém, ez Katherine Jackson. - tátotta el a száját az egyik. Megdörzsöltem a szemem, mert még mindig homályosan láttam. Mikor kitisztult a kép, mind rám mosolyogtak.
 - Tényleg ne haragudj. Az én hibám volt. - tette fel a kezét ezek szerint Joe.
 - Semmi baj. Véletlen volt. - dörzsöltem meg újra a szemem.

"Szia, Demi vagyok. Demi Lovato.

- Gratulálok, szépen bemutatkoztatok. - forgatta meg a szemét a lány. - Szia, Demi vagyok. Demi Lovato. - nyújtotta a kezét, majd kezet fogtunk.
 - Én pedig Joe.
 - Én Kevin.
 - Én meg Nick.
Mind a hárman egyszerre tették a kezüket, és nem tudtam most melyiknek szorítsam meg először. Nick mellett döntöttem egyrészt mert ő volt a legközelebb, másrészt ő tűnt a legérettebbnek.
 - Nagyon szeretem apukádat. - mosolygott Demi. Visszamosolyogtam, majd kínos csend állt be.

..."ők is megdicsértek hogy: Apukád totál kúl"

A fiúk visszamentek tovább dobálózni miután ők is megdicsértek hogy: "Apukád totál kúl." Demi odahúzott mellém egy széket, és beszélgetni kezdett velem. Meglepődtem hogy milyen rendes, de örültem is neki. Teljesen normális, kedves lánynak tűnt.
 - Mesélj magadról! - kérte.
 - Mit szeretnél tudni?
 - Mesélj arról hogy milyen Michael Jacksonnal élni. Csak az apukád. Akkor is ha adoptált. - mosolygott.
 - Hát, nagyon klassz. Imádom aput, tényleg. Néha van hogy el kell mennie megbeszélésekre, meg stúdióba is, de rengeteget vagyunk együtt. Ő bíztatott hogy táncoljak, mert látta kiskoromban hogy jól mozgok. Azóta járok is edzésekre rendszeresen. - mondtam.
 - Ú, táncolsz? De klassz. Én is akartam, de az a baj hogy annyira nem tudok. Én énekelek.
 - Tudsz énekelni? - ámultam.
 - Nos, nem vagyok egy Whitney Houston, de igen, tudok. És szeretek is.
 - Egyszer szívesen meghallgatnálak. - kacsintottam rá, mire felnevetett.
 - Akkor viszont látni akarom hogy táncolsz. - vigyorgott.
 - Megegyeztünk. - bólintottam, és összenevettünk. Azt hiszem szeretem egy barátot. Hurrá.
Egyszer csak hallottam hogy valaki becsapja maga után az ajtót. Mind odafordultunk, és én teljesen lefagytam. Ez egyszerűen nem lehet igaz.
Adam állt az ajótban. Összeszorított szemekkel, majd mikor kinyitotta megszólalt.
 - Sorry, nem akartam senkire a frászt hozni. Elengedtem, becsapóott. - tette fel a kezeit. Nick, Kevin és Joe egyből odamentek hozzá, és kezet fogtak vele. Én meg még mindig lefagyott arccal ültem. Demi észrevette hogy valami van, és csettintett egyet.
 - Katherine! Oké vagy? Mitől fagytál le? - kérdezte, majd Adamra tévedt a tekintete. - Ismered? - érdeklődött.

"rám emelte a tekintetét."

Bólintottam, majd a srác rám nézett. Ugyanazt láttam az ő szemében is. A döbbenetet.
 - Katherine. - jött oda. - Hát te?
 - Én ugyanezt kérdezhetném tőled. - néztem fel rá. - Ide fogsz járni?

 - Ja, de ezek szerint te is. - vigyorgott.
 - Amint látod. - tártam szét a karom és felnevettem. Demi is bemutatkozott neki, majd helyet foglalt a mögöttem lévő padban.
Hátrafordultam, és mosolyogva rám emelte a tekintetét.
 - Ha azért ültél mögém hogy piszkálj, véged. - vetettem oda neki, mire felvonta a szemöldökét, széttárta a karját és felnevetett.

Egész nap az osztály velem és Adammal foglalkozott, mi voltunk a két új diák. Első órán be kellett mutatkoznunk, ki kellett állnunk a tanári asztalhoz, de Adam folyton motyogott nekem valamit, amin mindig röhögtem, úgyhogy jól magunkra haragítottuk a matektanárt. Aztán kiderült hogy nem csak azon az órán, hanem minden órán be kell mutatkozunk ha nem is feltétlenül az osztálynak, hanem a tanárnak. Húzós volt, pláne Adam miatt. Nem hagyott nyugton, órákon is folyton sustorgott nekem valamit.
Nem mellesleg, igaza volt Janetnek és apunak. Nem volt mitől félnem. Hála istennek olyan osztályba kerültem ahol mindenki kedvesen fogadja a másikat, viszont a legbalhésabb osztály lettünk. Ja, és csak tízen vagyunk. Tavaly elment két diák, így ki kellett pótolni a létszámot, ezáltal kerültünk be Adammel.
 - Látom tetszenek a vicceim. - sétált oda hozzám az órák után. - Úgy látszik hogy még is van humorérzékem.
 - Úgy látszik hogy egód is. - vetettem oda, mire elvigyorodott.
 - Mikor mész haza? - kérdezte.
 - Mindjárt, amint apu vagy valaki jön értem. - válaszoltam. Felcsillant a szeme.
 - Egyszer bemutatsz apukádnak? - érdeklődött.
Ránéztem, és felröhögtem.
 - Persze. Apu azt mondta hogy mutassam majd be neki a barátaimat.
Felhúzta az egyik szemöldökét, és mosolygott.
 - A barátodnak tartasz? - kérdezte pimaszul.
 - Miért nem vagyunk barátok? Vagy ha még nem is, lehetünk. - nem tudtam abbahagyni a vigyorgást.
Biccentett egyet, és a kezét nyújtotta.
 - Megbeszéltük Katherine Jackson.
 - Örülök, Adam Sevani. - szorítottam meg neki, és egymásra nevettünk.